A Szívből acél egy belső utazás története.
Egy úté, amin végigmentem, és ami közben lassan formált azzá, aki most vagyok.

Az album az életem különböző szakaszain vezet végig. Veszteségeken, felismeréseken, elhallgatott fájdalmakon és túléléseken. Olyan pillanatokon, amikor a szív megkeményedik, mert máshogy nem lehet továbbmenni.

A dalok azokból az érzelmi törésekből születtek, amelyek után az ember már óvatosabban érez. Amikor a fájdalom megtanít védekezni, és az érzékenység helyét fokozatosan átveszi egy hidegebb, erősebb külső.

A Szívből acél világa nem hőstörténet.

A keménység itt nem erény, hanem következmény. Egy páncél, amit nem büszkeségből viselünk, hanem azért, mert túl sokszor sérültünk meg. Mégis, az acél mögött ott marad a szív.
Dobog, emlékezik, és csendben vár.

Ez az album annak a bizonyítéka, hogy még a megkeményedett szív is őriz valamit abból, aki valaha volt.

Az Élőhalott város egy társadalmi tükör.

Egy olyan világ lenyomata, ahol minden mozgásban van, mégis megállt az élet. Ahol az emberek jelen vannak, de hiányzik belőlük az éberség, az érzés, a valódi kapcsolódás.

A dal azt az állapotot ragadja meg, amikor a zaj hangosabb lett a gondolatnál. Amikor a képernyők átvették a szavak helyét, és az elismerés látszata fontosabb lett az őszinteségnél. A tömeg együtt halad, mégis mindenki egyedül van.

Az Élőhalott város nem egy konkrét helyről szól, hanem egy mentális térről. Arról, hogyan válik az ember saját életének statisztájává, miközben a teste működik, de a lelke alszik. Egy világról, ahol mindenki néz, de kevesen látnak.

A dalban megjelenő feszültség nem pusztán düh. Inkább kétségbeesett kérdés: van-e még visszaút az érzéketlenségből? Meghallható-e még a csendben megbúvó remény, mielőtt végleg elnyeli a zaj?

Az Élőhalott város figyelmeztetés és segélykiáltás egyszerre.

Emlékeztető arra, hogy a legnagyobb veszély nem a pusztulás, hanem az, amikor már észre sem vesszük, hogy nem élünk igazán.

Az Összetöröm magam arról az állapotról szól, amikor az ember már túl sokszor csalódott az életben és másokban.

Amikor a veszteségek, elhagyások és kimondatlan fájdalmak után nem marad erő újra hinni. Ezért inkább mi magunk zárjuk be az ajtót a boldogság előtt.

A dal egy belső védekezés története.

Arról a kemény külsőről, amit azért építünk fel, mert túl sokat szenvedtünk, és már nem merjük megengedni magunknak, hogy újra sebezhetőek legyünk.

Mégis, a páncél alatt ott marad a vágy: a szeretet iránti éhség, a kapcsolódás utáni csendes remény.

Az “Itt vagy még” olyan, mintha a belső hangom szólalna meg. Az a hang, ami akkor beszél, amikor már minden más elcsendesedett. Amikor nincs tanács, nincs megoldás, csak egy halk mondat, ami mégis megtart.

Ez a dal abból az állapotból született, amikor az ember túl sok mindent cipel magában. Fáradtságot, csalódást, kimondatlan gondolatokat és mégis továbbmegy, újra és újra feláll, miközben csendben hordozza mindazt, amit legbelül érez.

Az Itt vagy még egy belső megszólalás. Egy emlékeztető önmagam felé, hogy az eddig megtett út számít, hogy minden csendben megélt harc nyomot hagyott, hogy az, amit senki nem látott, attól még valós volt.

A refrén mantraszerű mondatai olyanok, mint egy kéz a vállon. Nem sürgetnek, nem követelnek, csak ott vannak és azt mondják: elég az, ami most van.

Ez a dal nem akar választ adni, és nem ígér feloldozást. Teret ad annak, hogy meg lehessen állni egy pillanatra, hogy az ember meghallja saját magát a zaj mögött.

Az Itt vagy még azokhoz szól, akik kételyekkel, félelmekkel, fáradtsággal élnek együtt. Akik néha csak sodródnak, mégis jelen maradnak. Akik talán nem érzik erősnek magukat, mégis itt vannak.

Ez a szám egy belső mondat: ha most nehéz, ha most üres, ha most csend van, akkor is számítasz. Az, hogy itt vagy még, már önmagában elég.